1929. március 11-én született Budapesten.
Pappá szentelték Egerben 1951. december 30-án.
Örökfogadalmat tett 1991-ben Miskolcon.
Életútja: 1953-ban Jászberényben, majd 1954-ig Kálban; 1954-től 1956-ig Karcagon; 1956-1957 között Erdőtelken; 1957-1961 az egri Főplébánián volt káplán. 1961-től 1973-ig Bükkszentkereszten; 1973 és 1975 között Mályiban; 1975-tő 1984-ig Miskolc-Nagyboldogasszony Plébánián volt plébános. 1984-től 1990-ig az egri Szeminárium rektora volt. 1990-től élt a miskolci Minorita Rendházban, ahol 1990 és 1997 között plébánosként is szolgált. 1997 és 2004 között az ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBETRŐL ELNEVEZETT MAGYARORSZÁGI ÉS ERDÉLYI RENDTARTOMÁNY tartományfőnöke volt.

„Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába! Lábunk már átlépi kapuidat, Jeruzsálem! Testvéreim és barátaim miatt könyörgök: jöjjön el neked a béke! Könyörgök az Úr, a mi Istenünk háza miatt: áldás legyen az osztályrészed!” (122. Zsoltár)

Temetése 2006. december 21-én, csütörtökön délelőtt 10 órakor lesz Miskolcon, a minorita templomban. A temetési szentmisét Seregély István egri érsek vezeti. Ernő atya kívánsága az volt, hogy a tisztelet virágai helyett az adományokat az általa létrehozott szegények konyhája javára a miseperselybe helyezzék.

Közéleti szerepvállalásairól, kitüntetéseiről sokat lehetne írni, de úgy véljük személyéhez méltóbbak a következő sorok: (Részletek Gróf Lajos: Az ígéret gyermekei - papi életutak az ezredvégről című könyvéből)

"...mennyit sikerült megvalósítani élete folyamán abból az ideálból, amit mint kispap, „pályakezdő” lelkipásztor elképzelt?

Ehhez kellene a visszavonulás, hogy az ember mérleget tudjon készíteni. Azt a vágyat, hogy az Úristen szolgálatára adjam az életem, megőriztem. Látom, hogy sokkal többre kellene még törekednem. Tudom, hogy amit elértem, a jó Isten adománya volt. Nagyon kevés, amit az ember hozzátesz. Ami pozitívum van az életemben, azt a jó Istennek kell megköszönnöm. Nem a magam érdekei vezettek, hanem másoknak az igényei, szükségletei."

"Az említett lelkipásztori tevékenységek közül melyek a kedvesebbek?

Lehet, hogy tudnék egy rangsort felállítani, de mindenben örömöt találok. Ha jól fel tudok készülni a beszédre, a tanításra, jól meg tudok valamit magyarázni, ha látom, hogy az embereket is érdekli a kérdés, az kimondott szellemi öröm. Az egyéni örömök között a gyerekekkel való foglalkozás az első, az mindig könnyen ment. A kicsikkel most is szót értek, a nagyobbakkal talán kevésbé – most ki is szorultam ebből, a rendfőnökség mellett nem tudom vállalni-, de úgy érzem, csináltam valamit, ami egyéni volt, jól is sikerült. A mocorgós miséket például."

"Talán Márai mondta, hogy nem a haláltól fél igazán, hanem a meghalástól…

Azt hiszem, ez az a kérdés, amire valami szépet kellene mondani. Fiatalkoromban is szerettem és most is szeretem az öregeket. Bizony, sokszor megrendítő látni, hogy mivé lehet az ember. A halálra való felkészülésünkhöz az is hozzátartozik, hogy kimondjuk: Istenen, ezt is elfogadom, ha Te úgy akarod… A szociális otthon látogatása számomra mindig lelkigyakorlatos foglalkozás is. A végsőkig való állhatatosság külön kegyelem: azt jelenti, Isten segít, hogy az utolsó, a legutolsó szabad döntésemben is Őt válasszam. Tudom, hogy erőmön felül nem érhet kísértés, de egyfajta üdvös félelem nem szégyen. Ez ott van bennem, meg a várakozás, egyfajta kíváncsiság. És a remény is…"