"Fölhívta figyelmünket Darvas atya arra, hogy nemcsak Tokaj hegyalja
történelmi településén vagyunk, hanem egykor a templomdombot, és már a
templom küszöbét is vértanúk vére öntözte. Megható és emelkedett homíliát tartott Kecskés Attila főesperes, sárospataki plébános. Kiemelte, hogy a Papság évében a Szentatya fölhívja minden pap figyelmét hivatása elmélyítésére és jelszerűségére, a papszentelésben tett ígéretek megtartására.
Közel ötven pap koncelebrált együtt ezen az ünnepen. A szentmisét követő gyűlés Boldog Meszlényi Zoltán püspök életét mutatta be. Majd megemlékeztünk Szerednyei János tarcali káplán életpályájáról is, melyet közös imádság zárt. A jó hangulatú délelőtt az Andrássy kúriában ebéddel zárult." - fejezte be beszámolóját káplán atya.
A továbbiakban pedig Sinkó Ferenc: Nyája között nyugszik a pásztor címmel, az Új Emberben, 1989. július 9-én megjelent, Szerednyei Jánosról szóló cikkét olvashatják el.
Sinkó Ferenc: Nyája között nyugszik a pásztor
1945. január második felében rettegés ülte meg a Szerencs környéki helységek lakóit, bár a közvetlen életveszély – a front – már messze nyugaton hömpölygött a maga vas- és véráradatával. Százával és ezrével szedték össze és terelték a szerencsi bíróságra az embereket, nemcsak férfiakat, de nőket is. A megszálló katonai hatóságok tisztogató akciókat végeztek: hitleristákat, nyilasokat, ellenséges elemeket kerestek. Kiket tartottak ilyeneknek, nem tudta senki. Később, évek múlva, amikor egyik riportutamon arrafelé jártam, a tisztogatásról és annak következményeiről helybéliekkel beszélgette, azt mondták, hogy följelentések nyomán, mások szerint találomra gyűjtötték be az igazolandókat.
„Azt mondták a katonák, akik bekísértek minket – emlékezett vissza az egyik elvitt, egy tanítónő -, hogy csak öt percig tart az egész igazoltatás… Nos, harminchárom hónap múlva kerültem haza a Don-medencéből.”
Tarcalról százhúsz embert zsúfoltak össze a parancsnokságon egy szalmával megalmozott szobába. Az összetereltek a legmélyebb kétségbeesésbe zuhanva kábultan várták, mi történik velük.
Ekkor a parancsnok előtt megjelent a falu káplánja, Szerednyei János. Egészen fiatal pap, egy éve szentelték. Könyörögni kezdett a híveiért, engedjék őket szabadon. – Ha annyira szívén viseli a tisztelendő úr hívei sorsát – válaszolták neki – jöjjön maga is velünk.
Kérem! – felete János pap – kérek kétórai haladékot, amíg hazamegyek, összecsomagolok és elintézem a legfontosabb ügyeimet.
Két óra múlva újból megjelent. Vállán egy hátizsákkal, benne egy áldoztató kehellyel, egy misekönyvvel és a hegedűjével.
Beállt hívei közé és vigasztalni kezdte őket… Közben napokon át szedték össze a fiatal férfiakat és nőket, Mád, Tállya, Monok, Bodrogkeresztúr, Ond, Rátka, az egész Hegyalja valamennyi falujának színe-virágát…
Január 31-én az összegyűjtött sokaságot szuronyos katonák sorfala közt kiterelték a szerencsi állomásra, bevagonírozták és elindították kelet felé.
Tizenhét napig ment a vonat, néha csiga lassúsággal, néha kábító iramban. Egyszer aztán egy ismeretlen nevű állomáson megállt. Onnan gyalog vonultak a hegyaljaiak új otthonukba, egy bányatelepre, amelynek a szélén az volt olvasható: Vorosilovka. Vorosilovgradi oblaszty (terület) – Uszpenszkaja rajon (körzet) – Sachta Vorosilova, 7144/1223 sz. láger.
Akkor persze, az új lakók még nem tudták elolvasni a szöveget. Csak annyit tudtak: a Szovjetunióba, a donyeci szénmedencébe kerültek. Megkezdték fogoly életüket: nappal lent a bányában, az éjszakát a lágerbarakkokban. Egykori feljegyzéseimet életükről Hadai Lászlóné Örkény Ilona emlékezései nyomán vetettem papírra.
„Esténként a kemény priccs szélén ülve másról se esett szó, csak az otthonról, anyánkról, szeretteinkről… Mindnyájunkból szinte egyszerre szakadt fel a sóhaj: Istenem, engedd meg, hogy még egyszer haza menjek.”
János pap nemcsak biztató szóval tartotta a lelket híveiben, de elővette hegedűjét, nógatva őket, énekeljenek. És szüntelen mosolygott, tréfált… Csak éjszaka, amikor már mindenki más aludt, vette elő a tollát, hogy papírra vesse gondolatait:
"A pap sorsa – virrasztás,
éjről éjre az álmok felett…
Ha sírnak, én is sírok,
Ha örülnek, én is örülök,
Ha félnek, én is félek…"A bányának két hosszú alagútszerű lejárata volt. A nagyobb és gondozottabb járaton át a szenet szállító csillék közlekedtek, a kisebben és gondozatlanabbon a bányászok. Sok helyen csak meggörnyedve lehetett benne járni. Lent is két irányba vezetett a tárna. A szénréteg felfelé húzódott. Ezt kellett kitermelni. Előbb részelő géppel alávágtak, aztán egy tizenöt éves forma fiú, Misa, lerobbantotta. Ekkor a foglyok hanyatt fekve felkúsztak a szénhez, és egészen rövidnyelű lapáttal lelapátolták.
„Mintha koporsóban feküdtünk volna, olyan közel volt a mennyezet”, - emlékezett vissza Örkény Ilonka. – Ebben a különösen széles koporsóban szinte kísérteties fényt adott a pislákoló bányalámpa. A szorongó érzést fokozta a bányafák hosszúra nyúlt árnyéka és a sok szomorú kormos arc.
Éneklésbe menekültek a foglyok: „Bús magyarok imádkoznak”… „Ott, ahol zúg a négy folyó”… vagy „Óh, áldott Szűzanya” hangjai enyhítették a földalatti vizek zúgása okozta szorongásukat.
Elérkezett a karácsony. János pap már előzőleg összebarátkozott az uszpenszki pópával, aki magas műveltségű, több nyelven beszélő ember volt. Karácsonra miseborral ajándékozta meg Jánost, hogy éjféli miség mondhasson híveinek. Az egyik őr, Babuscsák megérzett valamit, még este is kizavarta a foglyokat salakot hordani.
Végül mégis csak elcsendesedett a láger. A betegszoba megtelt szomorú, de áhítatos magyarokkal. János pap egyetlen szál gyertya világánál mutatta be az éjféli misét. A mise végén felhangzott a foglyok éneke: „Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk, hozzád…” Aztán a karácsonyi énekek.
„Én úgy éreztem sokkal gazdagabbak lettünk” – mondja emlékezéseiben Ilona.
A misézést csak ritkán kockáztathatták meg. Be is csukták miatta Jánost. Végül csak a hálóban, fent a fekvőhelyén mutathatta be, néhány megbízható ember körében. Egyéként olyan fogoly bányász volt, mint a többi. Név nélkül, csak számmal ellátott: az 542-es számot viselő fogoly. A legjobb munkása lett a II. századnak, amelyben dolgozott. Épp azért mindig a legveszélyesebb munkahelyre osztották be. Sohase zúgolódott miatta. Mindig mosolygott és vigasztalt. Az Oltáriszentséget és a szent olajat mindig a nyakába hordta. Életét és szenvedéseit újra és újra felajánlotta Istennek váltságul, hívei szabadulásáért.
Teltek, múltak a hetek, hónapok. Végre derengeni kezdett a foglyok felett az ég: a közeli szabadulás pirkadata. A fiatal pap fizikuma azonban ekkorra már lassanként felőrlődött. Egyre gyakrabban merült ki: annyira, hogy amikor kellett jönnie a bányából nem bírta a gyaloglást a hosszú alagúton. Egy alkalommal annyira fáradt volt, hogy harmadmagával felült a merőleges aknába mozgó, oldal nélküli csillére, amivel a bányafát szállították le a mélybe. Már fent jártak a bánya szájánál, amikor a csille felmondta a szolgálatot, lezuhant. János nekivágódott az akna falának, koponyaalapi törést szenvedett. A tábor vezetői – bár tudták, hogy pap, maguk is mélyen megrendültek halálán. Annyira tisztelték, hogy megengedték: koporsóban temessék el.
„Arcán nem volt semmi változás. Hátul a haja erősen csapzott volt az alvadt vértől Felöltöztettük a tarcali férfiakkal. Azután megfésültem a 27 éves fiú majdnem teljesen ősz, hullámos haját” – írja emlékeiben Örkényi Ilona.
„Aztán négy tarcali férfi megfogta a hordágyat és megindult a gyászmenet a fogolytemető felé… Szomorú, megható menet volt. Az oroszok, akikkel útközben találkoztunk, tisztelettel levették a sapkájukat, s nem egynek a szeme is könnyes lett… A temetőben négy férfi átemelte János földi maradványait a koporsóba. Aztán kezébe helyeztük a breviáriumát és egy kis feszületet. Egy csokor szalmavirágot is helyeztek a hívei a koporsóba. Aztán megkezdődött a szertartás. Alkonyodni kezdett. A pap kollégája sírva imádkozta felette a temetési imákat. Egyetlen szem nem maradt szárazon. De még egyetlen orosz szem se. Mert azok is sokat összegyűltek az eseményre. János megbékélten pihent a koporsóban. Egyetlen gyertyánk volt csupán, de az a kis láng glóriás fénnyel vette körül kedves alakját. Az is lehet, hogy a fény belőle áradt, mert az egész arca világított, mosolygott, mint aki nagyon boldog. Mint aki valóban haza érkezett. Az ő szavait idézve:
„Ha földi honba nem is visz az út,
Az örök hazába mindenki hazajut…”
Szerednyei János fiatal magyar pap tehát, aki negyven éve, 1948 júliusában halt hősi halált a szeretet frontján, a vorosilovkai új fogolytemető második sorában fekszik. Sírja jeltelen. Száma: 542 jelzi csupán, hogy magyar fogoly fekszik ott, „De mi, akik ismertük őt, szentül hisszük, hogy egy hős nyugszik ott, egy mártír, egy szent” – mondja Madai Lászlóné, Örkényi Ilona…
„Én erősen meg vagyok győződve arról, hogy János mártírhalála kellett ahhoz, hogy mi, akik még életben maradtunk, hazajöhessünk. Hogy ő ott maradt? – ha nagyon gondolkodom – nem is lehetett másképpen. Hiszen azért jött ki önként, hogy hívei keresztjét átvegye. A nyáj soha, még a temetőben sem maradjon pásztor nélkül.”
Szerednyei Jánosnak van egy távoli, névtelen sírja Vorosilovkában és egy jelképes sírja Szerencsen. Felirata: „Ott nyugszik a pásztor a nyája között.”
Többet is megérdemelne. Mindenekelőtt azt, hogy az illetékes egyházi fórumok életáldozatának minden tanúját kihallgassák, vallomásaikat rögzítsék. Képét pedig függesszék ki minden intézményben, ahol magyar papokat nevelnek. És akár felváltja a vértanúknak járó hivatalos dicskoszorú annak az egy szál gyertyának a világosságát, amely a temetésen világította meg arcát, akár nem váltja fel, emléke ott kell, hogy éljen minden magyar katolikus pap és hívő szívében.
