|
Iskolatáskával a Lélek szárnyán - visszatekintés |
|
|
|
Írta Nagymáthé Sarolta
|
|
szombat, 11 szeptember 2010 |
 
Kissé felhős, csendes vasárnap reggel. A buszsofőr és az a néhány járókelő, aki ilyenkor nem a templomba igyekszik, elcsodálkozik, amikor vasárnap iskolatáskával igyekvő gyermekeket lát. Legtöbben kettesével, hármasával jönnek, szüleik kíséretében. Még inkább növekedhet a csodálkozásuk, amikor azt látják, hogy a gyermekek nem az iskolába, hanem a templomba fordulnak be.
Ez történt Miskolcon, a Mindszenti templomnál szeptember első vasárnapján, reggel 8 óra tájban. Több évtizedes szokás az egyházközségben, hogy szeptember első, vagy második vasárnapján, az új iskolai év kezdete alkalmából, Veni Sancte-t zengnek a plébánia hívei. Mindenki a „maga minőségében” hívogatja a Szentlelket, ki mint óvodás, vagy kisiskolás, ki mint nagy gimnazista vagy egyetemre járó, ki mint szülő, vagy nagyszülő, ki mint hitoktató, vagy pedagógus.
„Az iskolakezdés mindenkit érint valamilyen módon – mondja a prédikációban Berkes László plébános atya – ha másként nem, hát annak réven, hogy visszaemlékszik a saját iskolás éveire. Ezek az évek ugyanis mélyen beivódnak az ember emlékei közé. Az iskolai évek alatt nem csak egyszerűen tanulunk. Mondjuk inkább így: ott tanulunk meg tanulni, dolgozni. Ott találkozunk össze életre szóló jó barátokkal, ott becsülhetjük meg a jó közösséget. Ott kerülünk szembe életünkben először igazi kihívásokkal, viseljük el az emberformáló megpróbáltatásokat. S ott történik első igazi megmérettetésünk is. Átérzi hát minden ember, hogy mindehhez valami különös égi segítség is kell. Ezért boldogan és bizakodóan zengi: Jöjj, Szentlélek Úristen!
Néhány éve meghirdettük, hogy a gyermekek hozzák el a szentmisére iskolatáskájukat, tolltartójukat, vagy valamely taneszközüket, amelyet egész évben hordanak magukkal az iskolába. Mind a gyerekek, mind a szüleik nagy örömmel fogadták ezt a kezdeményezést. A gyermek is megérzi, és jelentőséget tulajdonít neki: ha a megáldott táskával, vagy tolltartóval indul az iskolába, és a táskával együtt viszi az áldást is, az áldással együtt pedig vele megy Isten is. Nem egyedül viszi tehát azt a bizonyos „nehéz” iskolatáskát. S amit többen visznek, az szükségszerűen könnyebb is.”
Elnézem a több mint 100 gyermeket. Szinte már megszokottan tartják színes táskáikat a kezükben. Csillogó szemmel néznek fölfelé. Várakoznak. Mint az apostolok az utolsó vacsora termében. Várakoznak egy olyan ajándékra, amit nem kell kibontani, aminek semmi súlya nincs, s ami mégis könnyebbé tesz minden napot az iskolában. Amikor pedig a szenteltvízzel való meghintés idejére a plébános atya felszólítja őket, hogy emeljék magasra iskolatáskáikat, boldog mosollyal tesznek eleget a felszólításnak. Nemcsak azért, mert ez alkalommal nem terhelték meg táskáikat a nehéz tankönyvekkel, hanem mert megértettek valamit abból, amit a nagyobbak már többször megtapasztalhattak: Istennel könnyebb.
Fotó: Harczosné G. Emese
|
